Hát eljött ez a nap is. Sokat agyaltam azon, hogy kellene egy blogot indítanom, több okból kifolyólag is. Kisebb koromban vezettem naplót, és írni is szerettem. Az iskolában mindig mondták: "Csak a lényeget! Röviden, és tömören." Hát én ennek sosem voltam a híve. Hosszú-hosszú mondtatok, és gondolatmenetek. Szerettem kiírni magamból az érzéseimet, és utána úgy éreztem magam, mint akiről több mázsa súlyt emeltek le. Megkönnyebbültem, fellélegeztem. Ma sincs ez másképp. Míg más elintéz velem egy beszélgetést tőszavakban "Oké, majd, bepótoljuk, ja"; nem tehetek róla, én mondatokban tudom magam kifejezni, nem szavakban. Így érzem magam teljesnek. Én ilyen vagyok. Sok hibám van. Agyalok, merengek, álmodozok, sokat kérdezek, de annál kevesebbet várok el. De ha valakinek én nem vagyok így jó, hát ki kell ábrándítsam. Ilyen voltam, ilyen vagyok, ilyen leszek.

Végzős vagyok ebben a tanévben a fősulin. Bölcsész vagyok, kommunikáció szakos. Ebből is fakadhat, hogy szeretek mindent leírni, amit érdekesnek találok, és szeretek kérdezni. Ez ellen se tudok mit tenni. Fősuli mellett dolgozok, próbálom eltartani magam. Hostess munkákból élek. Szeretem csinálni, és sokban fejlődött a szóbeli kommunikációs készségem is, amióta hostessként dolgozom. A munkák általában péntek-szombat vannak (néha becsúszik egy-két munkanap hétköznap vagy vasárnap is), így nekem abszolút semmi időm, se energiám nincs arra, hogy eljárogassak bulizni, mint más korombeli. Őszintén szólva nem is hiányzik. Én inkább gyűjtögetek, minthogy pénzt szórjak. Feleslegesen. A munkákat többségében élvezem, mert jó promóciókat szoktam kapni, valamint kapcsolatokat is lehet építeni, és érdekes emberekkel is lehet találkozni. Ez a jövőre nézve pozitívum lehet. Néha egy-egy promóció miatt fel szoktam utazni Budapestre is, ugyanis van olyan munka, amihez szükséges tréningen részt venni. Ezeket is élvezni szoktam. Előfordul, hogy nem csak jövök-megyek, hanem maradok fenn egy kicsit nézelődni, csavarogni, barátnőzni, pletyizni, vásárolni. Vannak megszokott helyeim Budapesten: Westend, Parlament, pesti és budai Duna-part, Városliget, Deák tér, Lánchíd, Budai Várnegyed és a VÁR! A Várnál nagyon szeretek lenni, de erről majd egy másik alkalommal..Csodálatos az egész hely, nemcsak a látvány, nemcsak a légkör, hanem egyszerűen MINDEN. Megnyugvás. Van, hogy csak leülök egy padra, lehunyom a szemem, kifújom a levegőt, és megszűnik a világ körülöttem. Csak élvezem a napfényt, a friss levegőt, és a madárcsicsergést. Nekem a Vár a Béke szigete. Kedvenc helyem. Magyarországon minden helynek ilyennek kellene lennie. Ajánlom mindenkinek!

Na de térjünk vissza egy kicsit a Béke szigetéről, a hétköznapokba. Ha nem a bölcsészkaron vagyok, és nem is dolgozom, és egy kicsit jut idő magamra is, olyankor szakítok időt a fotózásra (ami miatt lényegében az egész szakot elkezdtem, de mindegy, én sulitól függetlenül is szeretem csinálni). A suliban nem igazán foglalkozunk fotózással, ezért egyenlőre hobbi szinten űzöm. Főleg a portré, tárgy, épület, és makró fotók érdekelnek. Kikapcsolódási szinten érdekel még az olvasás, főzés, zenehallgatás, biciklizés, túrázás, és újabban a katonasággal kapcsolatos dolgok is.

Az előbbiek megnyugtatnak, kikapcsolnak teljesen, míg az utóbbi, hááát..teljesen lázban égek tőle, hogy szépen fogalmazzak. Sok-sok katona ismerősöm van, édesapám is az volt fiatal korában. Egytől egyig öröm őket hallgatni, amikor mesélnek az élményeikről. Hát igen, ez egy életstílus, de érteni csak az értheti aki egyszer már volt katona. Én se értek sok mindent, talán ezért is érdekel annyira ez az egész. Így szokott ez lenni: vonz az ismeretlen, a szokásostól eltérő, meg ugye az se utolsó, hogy ez egy fantasztikus hivatás (számomra). Tiszteletem, és becsület mindenkié, akik kis hazánkért akár halni is készek, akik ezt a hazát szolgálják. Nekik is meg kell felelni, nekik talán még jobban, mint egy átlagos civilnek. Megfelelni a bajtársaiknak, megfeleni a feletteseiknek, megfelelni a minisztereknek, megfeleni a honfitársaknak, megfelelni a HAZÁNAK. Nem könnyű, és még olykor lőnek is rád, meg is halhatsz, elveszíthetsz mindent és mindenkit...Erre nincsenek szavak, csak annyi hogy TISZTELET. Borzasztó lehet nekik, de sosem látom őket szenvedni, sírni vagy keseregni. Sőt, süt róluk a "Minek, egyszer úgyis mindenki meghal." vagy az "Egyszer élünk. Élj a mának!" személetmód. Mindenkinek így kellene élni. Kisöpörni a gondokat, mindig vidámnak lenni, és mosolyogni, mindenen. Örülni annak ha süt a nap, örülni ha szép az idő, örülni annak amink van. Nem pedig mindig valamin kattogni, panaszkodni,mások elvárásai szerint élni, meg sajnáltatni magunkat. Leírva, elmondva könnyűnek tűnik, de cseppet sem az. De tényleg mi értelme az egésznek? Mi értelme szomorúnak lenni? Mi értelme a bánatnak, és annak, hogy sokan inkább egyedül akarunk maradni? "Nincs kedvem senkivel sem beszélgetni. Fáradt vagyok. Nincs kedvem sok mindenhez." A lélek jobban elfárad, mint a test. Ezt ki kellene zárni, hisz emberek vagyunk, társasági lények. Mert ha eltaszítjuk ezzel a viselkedéssel azokat, akiknek számítunk, akik törődnek velünk, akik segíteni akarnak rajtunk, akkor ne csodálkozzunk, ha előbb vagy utóbb elveszítjük őket. Adni jó, kapni jó. Szeretni jó, de ha szeretnek az még jobb. Én próbálok e szerint élni. Próbálok nem másoknak megfeleni, persze azért figyelek mások véleményére is, de igazán az számít amit én akarok, ami engem boldoggá tesz. És csak ez számít.